1956-os forradalom és szabadságharc emlékműve Tatabányán

A szobrot készítette Péterfy László szobrászművész. A szobrot állította Szent Borbála Alapítvány.

Előzmények

• 2003 októberében dr. Petrássy Miklós kezdeményezésére a Védegylet és a Fidesz önkormányzati képviselői elhatározták az emlékmű létesítését. Az elhatározás sajtótájékoztatáson kapott nyilvánosságot. Az elhatározás szerint a szobrot 2004 október 23-ára kívántuk felállítani

• Kezdeményezésünkhöz a polgármester is csatlakozott

• 2003. december 18-án önálló képviselői indítványt nyújtottunk be az 1956-os forradalom és szabadságharcszobrának köztéri elhelyezése engedélyezésének ügyében. Az engedélyt megkaptuk, a határozat száma: 298/2003(XII.18.)

• A szobor megvalósítását a Szent Borbála Alapítvány magára vállalta.

• Az emlékmű legfontosabb jellemzőit meghatároztuk. – emlékezés kiemelten a forradalom és szabadságharc bányász áldozataira – emlékezés a bányában raboskodó politikai foglyokra – a forradalom és szabadságharc győzelmi szakaszát kívántuk megjeleníteni

Tervezés

• Az előkészítés és tervezés fázisában a Tatabányán élő 56-os szervezetek bevonását, véleményük figyelembevételét meghatározónak tekintettük. A teljesség igénye nélkül Homola István és Erbeszkorn János neve a sok jó tanács és sok adomány szervezését jelzi. E helyen is köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon segítette megvalósítani az emlékművet.

• Több tatabányai sikeres alkotás készítőjét, Péterfy László szobrászművészt kértük fel a szoborterv elkészítésére. Három jellegzetes terv készült, melyek makettként is megjelentek. Az 56-os szervezetekből, a nevezett képviselőkből álló alkalmi testület a művész javaslatát is figyelembe véve a megvalósítandó szobrot kiválasztotta.

• A Képzőművészeti és Iparművészeti Lektorátus 2004. március 10-én az 1:10 léptékű makett megvalósítását javasolta.

• 2004. áprilisára Petrássy Márta okl. építészmérnök az engedélyezési terveket elkészítette, az engedély május 20-i keltezésű.

• Az emlékmű feliratai hűen tükrözik elhatározásainkat.

Építkezés

• A mellékelt képek az építkezés fázisait hivatottak bemutatni.

• A kivitelezők közül többen munkájukkal egyben adományozók is voltak.

• Kiemelés nélkül meg kell emlékezni a tűzoltók segítségéről, extra munkájukról, a rabkapu eredeti helyéről történő kiemelésében, helyére emelésében nem tervezhető speciális munkát végeztek. Köszönet a Travertin Kft. szép kőmunkájáért, az Ért. Rt. pontos munkájáért és nemes gesztusáért.

• Az emlékmű pénzügyi fedezetét a képviselők ún. képviselői kerete, hazai és külföldi adományok, valamint a felajánlott térítésmentes munkák biztosították. Az emlékmű 20 millió forintot meghaladó költséget jelentett. A külföldi és hazai magánszemélyek részére tanúsítványt állítottunk ki az adomány elismeréséről.

Avató ünnepség

• Az avató ünnepségre, 2004 október 21-ére minden készen volt. Az avató ünnepséget a polgármesteri hivatal szervezte meg.

• Az ünnepség programját a mellékelt meghívó rögzíti.

• Sokan voltak az ünneplők, az ünnepség hangulata meghitt volt. Ki kell emelni Homola István avató beszédét. 56-os üldöztetése, szenvedéseinek története megrázó erejű volt. A szobor őróluk, 56-osokról szólt. Az ünnepség meghittségét emelte, hogy még többen, 56-osok részt vehettek rajta.

• Az ünnepségen Pokorni Zoltán országgyűlési képviselő és Bencsik János polgármester mondott koszöntőt. A híradások erről szóltak, a sajtó részletesen taglalta beszédüket.

• Emlékbeszédet mondott dr. Petrássy Miklós is, melyet a történeti hűség kedvéért itteni leírásban adunk.

Dr. Petrássy Miklós emlékbeszéde

Tisztelt Hölgyek és Urak!

Tisztem, e helyről is köszönteni e szoboravató ünnepségünkön azokat, akikről a szobor szól. Meghatódva köszöntöm az 1956-os forradalom és szabadságharc köztünk lévő, a Teremtő akaratából élő hőseit. Köszöntöm Péterfy László szobrászművész urat, a szobor alkotóját, aki művészetének kristályos darabját adta nekünk. Köszöntöm mindazokat, akik egy évvel ezelőtt elhatározták erős akarattal, hogy e szobor a mai napra megépül. Köszöntöm a segítőtársakat, szervezeteket és magánszemélyeket, akik önzetlenül adni és tenni tudtak e szobor létrejöttéhez.

A szobrot méltatni nem áll módomban, hiszen sem történész, sem művészettörténész nem vagyok. Engedjék meg, hogy ezúttal személyes élményeimet osszam meg Önökkel, melyek a szobor mondanivalójával kapcsolatosak.

Miskolcon egy csendes utcában töltöttem gyermekkoromat. Az utcában autó is ritkán járt. Ha jött, az ávósok, jobb esetben a mentők voltak. A gondtalan gyermekkor terhes élménye ez, bár szüleim mindent megpróbáltak, hogy tehermentesítsenek ettől. Egy ilyen ávósra várás emléke él bennem, amikor apám többször átválogatott könyvtárát vizsgálta ismét. A tűzbe dobott könyvek nem égtek elég gyorsan. Anyám riadt arccal, piszkavassal a kezében siettette a könyvek mielőbbi elmúlását. Emlékszem a pillanatra, angol szótár került a kezükbe, gondolkodás nélkül adták át a tűznek. A nyugati urak ma azt kérdezik tőlünk, miért nem beszélünk nyelveket? E korban egyszerűen féltünk.

Emlékszem 1952-re. Miskolcról ezer családot vittek el egy éjszaka során, fél-háromnegyed órát adva a csomagolásra. Deportálták őket a hortobágyi lágerekbe. Vittek öreget és fiatalt. A mi csendes utcánkból is két család hiányzott reggelre. Az egyik tisztviselő, a másik órásmester volt.

Aztán emlékszem egy ávós tisztre is, úgy hívták, hogy Pasztrovics. Pasztrovics, ha megjelent egy házban vagy lakásban, hangulatától függően kellett azt lakójának elhagyni egy vagy több nap alatt. Hová? Kit érdekelt? Emlékszem, utcánkban egy kilakoltatott családra, akik bútoraik között dideregtek napokig az utcán. Sorsuk hogy oldódott meg, nem tudom. Gyermekkorom emlékeiben a velünk élő félelem életre szóló érzés.

Aztán emlékszem 1956 október 24-ére. Első gimnazista voltam. Iskolába mentünk rendesen. Tanítás reggel már nem volt. Egymás után jöttek a szülők a gyermekekért. Mi akkor az osztályban nem tudtunk semmiről. Jött értem is Anyám, és a Kazinczy utca táján mondta, forradalom van Budapesten. Aztán másnap elterjedt a hír, tüntetési menet megy az Egyetemvárosba. Mentünk mi is, Anyám, nővérem és én. Nem is volt talán kérdés, hogy megyünk. Apám budapesti kórházban feküdt a II. Belklinikán, közvetlenül tapasztalta a Kilián laktanya ostromát.

Mi adta egy félelemben élő anyának, hogy 1956-ban fogta két gyermekét és elindult tüntetni az Egyetemváros felé? Parányi megértése ez 1956-nak! Kozmikus sugárzás, égi erő, mint ernyő terülhetett akkor a népre. Később kérdeztem Anyámat, nem féltél-e. De igen, volt a válasz, de akkor nem lehetett mást tenni, menni kellett, mondta.

1964-ben Tatabányára kerültem, a Vadorzó aknán kezdtem bányász életemet. Kemény akna volt, nem adta meg könnyen magát a föld. Egy külszíni bejárás során idősebb társam a közeli Síkvölgy akna felé mutatott, a Kisrúgógyár feletti dombra. Ott állt az emlékműbe épített kapu. A rabkapu az, mondta a társam. Ekkor tudtam meg, hogy az 50-es években a Kisrúgógyár helyén rabtábor volt. A rabtábor, melyből lépcső vezetett az aknagárdra, a lépcső tetején a korábban ideépített kapu. Ez volt a rabtábor és a bánya közötti választóvonal. A kapu egyik oldalán a rabtábor, másik oldalán a bánya szabadsága. A bánya szabadsága, mert itt a rabok egyenrangúak voltak szabad bányásztársaikkal. A kapura többször rácsodálkozott családom, kirándulásaink alkalmával. A helyet közben elfoglalta a természet.

A 70-es évek végén, amikor az új bányák nyitásán dolgoztam, munkatársam lett egy törékeny ember. Solymos Mihály volt ő, a tatabányai munkástanács elnöke. Járása ingatag volt, mert egyik szeme súlyosan sérült a börtönévek alatt. Precíz mérnök volt, megbízhatóbb, mint bármelyik mai számítógép. Ő volt az, aki szembenézett Kádár Jánossal is, az akkori munkásgyűlésen 1956-ban. Ö volt az, akinek köszönhető, a bányák nem mentek tönkre.

A 80-as évek végén, minden valamirevaló szénbányász lehajtott fővel járt. Néhány tervgazdálkodáson nevelt közgazdász és hozzájuk csatlakozott zsurnaliszta (akik mindannyian ma is jól élnek) minden baj okozóját a bányákra költött pénzben látták. Ilyen tudattal néztem végig Budapesten a június 16-ai újratemetést és néztem azt a 7 koporsót. És hallottam a felolvasást, 286 kivégzett nevéről és foglalkozásáról. Huszonegyen voltak bányászok. 21 bányászembert ítéltek kötél általi halálra és hajtották végre az ítéletet.

Mely falézben adtak utasítást arra, hogy mártírok legyenek? Miért kellett meghalniuk? Itt e földön erre válasz nem adható.

Péterfy László szobrászművész urat, arra kértük, győzelem sugározzék a szoborból. Az igazság győzelme a gonosz felett. Azt az Isteni parancsot szerettük volna látni, mely az egész nemzetnek szólt, és a nemzet egyöntetűen engedelmeskedett.

Az alkotásban a kapu egyik oldalán a szenvedés áll, hatalmas göröngyös kövekkel, de a tábla itt is hirdeti, Jószerencsét! És lélekben hőseink átmennek a kapun, ott állnak a legmagasabb erkölcsi csúcson. Három névtelen ember magasra emeli a zászlót. Névtelenek az alakok, de lehetnek Tóth Ilonák, Mansfeld Péterek, Wittner Máriák, Pongrácz Gergelyek, Solymos Mihályok, Homola Istvánok, a 21 kivégzett bányász bármelyike.

Ajánlom a város lakosságának a szobrot, hogy emlékezzünk az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire! Emlékezzünk a tatabányai forradalmárokra, emlékezzünk a hazánkban kivégzett és bebörtönzött bányásztársainkra! Emlékezzünk Tatabányán a bányákban kényszermunkára ítélt politikai foglyokra! Emlékezzünk a foglyok szenvedéseit enyhítő bányászokra!

A Szent Borbála Alapítvány nevében adom át a szobrot a város lakosságának és jelképesen a polgármester úrnak. A befejező gondolat.: A zászló magasan áll! Aki nem ment át még a kapun, az út nyitva áll!

Utóélet

A szoborcsoportot a város lakói mára befogadták, magukénak tekintik. Így magunkénak tekintjük mi is, családom, a Védegylet, a Szent Borbála Alapítvány tagjai, akik munkájukkal a bányászathoz, a városhoz, az 1956-os eszmékhez való ragaszkodásukat is kifejezni tudták.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc október 23-i emlékünnepsége városi rendezvényként a szobornál történik.

A fényképeket Tarjáni Antal erdőmérnök, fotóművész készítette.