RABOK A BÁNYÁBAN – A Síkvölgyi akna rabkapujának története Tatabányán

1965-től Tatabányán a XII/a aknára kerültem fiatal bányamérnökként. A bányaüzem az ún. Vadorzó akna a Síkvölgyi akna szomszédja volt. A külszíni létesítmények között a Kisrúgógyár üzemi épületei álltak Itt volt a régi rab tábor.

A Síkvölgyi függőleges akna mélyítése a feljegyzések szerint 1932-ben indult. A Síkvölgyi bányaüzem 1953. április 23-án bekövetkezett nagy vízbetörés következtében már csak csökkentett termeléssel működött, de üzemben volt. A vízbetörés elzárása 1955-re történhetett meg, amikor is az üzemszerű termelés folytatódhatott. A későbbiek során újabb és újabb vízbetörések miatt az aknaüzem 1964-ben befejezte működését. Dolgozóit Tatabánya más üzemeibe helyezték át, nagyszámban a XII/a aknára. Így ismertem meg több régi történetet.

Az 1930-as években a függőleges akna felvonulási létesítményei a lejtős terepen bevágásban épültek. E szintről lépcsők vezettek fel a az aknabejárat szintjéig. A lépcsők végén, vélhetően ebben az időben építettek egy kapuzatot, mely csak személyközlekedésre volt alkalmas. Bánya vonatkozásában díszkapunak is nevezhetnénk, melyen Jószerencsét felírat, (régies helyesírással egybe írva) mindkét oldalon zászlótartó és világító test volt elhelyezve. A lépcső és a kapuzata Síkvölgyi aknaudvar és a Kisrúgógyár közötti rézsűben helyezkedett el, melyet a természet idővel bokrokkal, fákkal körülvett. Idő folyamán elbújt a rongálók elől és területét sem igényelte a két üzem. Ezért sokan nem is tudtak létezéséről, turisták és a suttogó elnevezés, a bányászok körében elterjedt rabkapu őrizte létét.

A XII/a aknán eltöltött több éves munkám során a vájároktól többször hallottam a rabkapu elnevezést, mely nem hivatalos név volt, hanem a köznyelv alkotta. A Síkvölgyi akna ugyanis az egyike volt az 1950-es évek azon üzemeinek, melyekben politikai foglyok, rabok dolgoztak. Magam kevés feljegyzést találtam e rabtáborokról, csak felsorolásszerűen említik ezeket. A Síkvölgyi rabtábor építéséről Kovács Imre Az utolsó szó jogán című írása emlékezik könyvének 35. oldalán. „A táborból minden reggel egy ponyvával fedett teherautó vitt át minket Síkvölgybe, ahol egy barakktábort építettünk a 13-as akna majdani rab szénbányászai számára.”

A rabtábor elkészült, a tábort szögesdrót vette körül, a rabok a korábban épített lépcsőn jutottak el a kapuig, ahonnan már szögesdrót nélküli folyosó vezetett a leszálló kashoz. A kapun áthaladó bányászok ezek után már csak abban különböztek szabad társaiktól, hogy a raboknak számuk, a szabad bányászoknak nevük volt a bányában. Ezek a táborok voltak az ún. KÖMI táborok.

A rabkapun áthaladó bányászok a rabságból a bányában „szabaddá” váltak. Mit jelentett a bányamunka a rabok számára, azt ma már rekonstruálni nem lehet, de hasonló nehéz munkát végeztek a szabad bányászok is. Az emlékezők szerint ez időben a tatabányai vasútállomásokra nagy számban érkeztek csomagokkal asszonyok, megadott címre mentek, ahonnan a hírek és csomagok tartalma a rab bányászokhoz került. Tollas Tibor költő, a XIV. akna rabja a kömis bányászt megörökíti:

„Majszolva sovány kenyerünket

Szabad bányászok és a rab

Közös nyomor tűzénél ülnek…”

Sajnos mind a rabok mind a szabadok között akadtak besúgók. A szabad bányászból több esetben miattuk lett rab.

A rab bányász áthaladt a kapun – a rabkapun – és szabaddá vált. A rabkapu ezért lett a 2004-ben felállított 1956-os forradalom és szabadságharc emlékművének fő mondanivalója. A szoborkompozícióban a kapun áthaladó forradalmárok magasra emelték a szabadság lyukas zászlaját. Rabokból szabadok lettek.

A rabkapu így az emlékmű központi szereplője lett.

A kapu eredeti helyén a bányák megszűnésével méltatlan helyzetbe került. A Síkvölgyi akna udvara lakatosüzemmé alakult át. A bánya emlékeit, aknatornyot, gépházat lebontották. Ha valamilyen termelés útjába került volna a rabkapu, a lebontást nem kerülhette volna el. A Szent Borbála Alapítvány a rabkaput az aknaudvar tulajdonosától megvásárolta.

Az 1956-os emlékmű megvalósítója ezen alapítvány volt. Családom tavaszi kirándulásai során többször érintette a rabkaput. Sokáig csak azzal a kíváncsisággal, vajon megvan-e még. A későbbiekben azzal a céllal, hogyan lehetne megmenteni. Ezért javasoltam a város önkormányzatának védetté nyilvánítását. Majd adódott a lehetőség a Szent Borbála Alapítvány elnökeként az emlékműben való elhelyezés.

A történethez hozzá tartozik az áthelyezés mikéntje. Elődeink szerencsére időt állóra építették a kaput. Az összeépítést és alapozást oly erősen készítették, hogy szétszedése lehetetlen volt. Egyben történt kiemelése és az emlékműbe helyezése, mely a speciális tudású helyi tűzoltók segítésével és eszközeivel lehetett. Reméljük, most a világ szeme előtt a város központjában állva több száz évig fogja hirdetni a tatabányai bányászok szolidaritását és szabadságvágyát.

A fényképeket Tarjáni Antal erdőmérnök, fotóművész készítette.

2009. szeptember 2.